Elmélkedések
az adventben 7. - Gyengeségünk tudatában elindulunk
Az
önszerveződő szeretet hegyeket mozgat.
A hópelyhek milyen lágyak,
milyen gyengék, mégis képesek hordozni, akár egy nagy felnőtt
embert a sítalpakon.
Ha összefogás van, csodákat tehetünk!
A
minap egyik gyermekünket néztem, ő rajzolt egy ákom-bákom kis
rajzot, amit a pár évvel nagyobb társa el akart venni tőle. A kis
óvodás megvédte az alkotását a nagy kamasszal szemben.
Azt ő
teremtette, formálta, szülte meg.
A
mi mennyei Atyánk, ki ezt a világot 5 milliárd évvel ezelőtt
szülte meg a tudósok szerint, lépésről–lépésre formálta,
alakította, mindazt mi körülvesz bennünket, és minket, magunkat
is.
Vajon hagyni fogja, hogy széthulljon
a világunk, és elpusztuljon?
Nem hiszem, hogy mindazt, amit
szeretettel, jósággal megteremtett, hagyná veszendőbe menni.
Ő a
világunkat tovább akarja teremteni.
Szent
István királyunk a boldogságos Szűz Anya gondjaira bízta
népünket.
Az Istent szülő Szűz az eltelt ezer esztendő alatt
nagyon sokat alakított, formált minket.
Nagyasszonyunk nagyon sok
módon segítségünkre sietett.
Miért engedné veszni erőfeszítése
gyümölcsét, a nemzetünket?
Biztos vagyok abban, hogy jó végre
fogja vinni mindazt, amit szeretetből elkezdett!
Népünk,
nemzetünk történelme során sokszor voltak nehéz pillanatok, a
mohácsi vész után, Trianon után, a vesztett világháborúk után.
Sokan úgy érezték, hogy nincs tovább, hogy elveszett, összedőlt
minden, talán nem is érdemes tovább menni.
Mindig azoknak volt
igazuk, akik a reményre fogadtak, akik hittek abban, hogy van
tovább, hogy érdemes újra kezdeni.
Bármilyen nehézség is van,
akár fizikai, egyéni létünkben, akár kisebb-nagyobb közösségi
létünkben, akár az emberiség nagy létében, tudnunk kell, hogy
mindig van tovább.
