Az Élet hét spirituális törvénye

A hét spirituális törvény meghatározása előtt meg kell értenünk a törvény fogalmát. A törvény folyamat, amelyben a rejtett megmutatkozik, a megfigyelő a figyelem előterébe kerül, a néző maga válik látvánnyá, és amelyben az álmodó megéli az álmot. A fizikai világban létező minden teremtmény a lappangóból a megnyilvánulás felé irányuló folyamat eredménye. Minden, amit látunk, az ismeretlenből jött elő. Fizikai testünk, a fizikai világegyetem, bármi és minden, amit csak érzékelünk érzékszerveinkkel, a nem megnyilvánuló, ismeretlen és láthatatlan világ kibukkanása a megnyilvánulásba, ismertségbe és láthatóságba.

A fizikai világ nem más, mint Önvalónk, amely visszahajlik önmagán belülre, hogy szellemként, lélekként és fizikai anyagként megtapasztalja magát. Más szavakkal: minden teremtő folyamatban Önvalónk vagy az isteni mag önmagát fejezi ki. Az élet örök táncában előbukkannak a világegyetem tárgyai - ez a mozgásban lévő tudat önkifejezése.

Minden teremtmény forrása az isteni (vagy a szellem), minden teremtő folyamat a mozgásban lévő isteni (vagy a lélek) mozdulata, és a teremtés tárgya (a fizikai testet is magába foglaló) fizikai világegyetem.

A valóság e három összetevője, a szellem, a lélek és a test, vagy a megfigyelő, a megfigyelés folyamata és a megfigyelés tárgya - lényegében egy és ugyanaz. Mindhárom ugyanonnan származik: a tiszta lehetségesség mezőjéből, amely még tisztán megnyilvánulás nélkül van.

A világegyetem fizikai törvényei valójában a mozgásban élő isteni vagy tudati erő megnyilvánulásai. Ha megismerjük és alkalmazzuk életünkben ezeket a törvényeket, minden szándékunk valóra válhat, mivel a természet ugyanazon törvények szerint hoz létre erdőt, csillagokat és galaxisokat, vagy épp emberi testet, és ezek a törvények teljesíthetik legmélyebb vágyainkat.
Térjünk rá  ezek után az élet hét spirituális törvényére és lássuk, hogyan alkalmazhatók ezek az életünkben.
 

A Tizenegyedik Felismerés

Az imamezők kiterjesztése

A Tizenegyedik Felismerés arról szól, hogy pontosan miként őrizzük a látomást. Vallási szövegek, versek, a filozófusok művei évszázadok óta beszélnek egy bennünk lévő, szunnyadó képességről, amelynek rejtélyes működése által befolyásolhatjuk, hogy mi történik a jövőben. Nevezték ezt a képességet a hit erejének, pozitív gondolkodásnak, az ima hatalmának. A tapasztalatok szerint az ima erejét a szándékmezők adják, amelyeket kiterjeszthetünk és meg is erősíthetünk, különösen olyankor, ha másokkal együtt egy közös látomásban egyesítjük erőnket. Ez az az erő, amelynek révén őrizzük a spirituális világ látomását, gyűjtjük az energiát önmagunkban és másokban, hogy ez a látomás valósággá váljék.
 

A Tizedik Felismerés

Őrizni a látomást

A Tizedik felismerés által arra eszmélünk rá, hogy az emberek a történelem folyamán mindvégig arra törekedtek, hogy ezt a megélt spiritualitást meghonosítsák itt a földön Mindannyian feladattal érkezünk ide, és ahogy egyre tudatosabbá válik bennünk ez a felismerés, így egyre pontosabban felidéződik bennünk a születési látomás: az, hogy mit akartunk elérni életünkben. Később felidézhetjük a közös világlátomást is, amely szerint az új kultúra mindannyiunk együttműködése által jön létre. Tudjuk: az a feladatunk, hogy tudatosan, imával őrizzük ezt a látomást.

 
A kilencedik felismerés

AZ ÚJ KULTÚRA

Miközben mindannyian a spirituális küldetésünk beteljesítése felé vezető úton járunk, a fennmaradásunkat szolgáló technikai eszközök egyre fejlettebbé válnak, az automatizálás egyre magasabb szinten működik, így az emberek személyiségük fejlődésére fordíthatják figyelmüket. Ez a szinkronisztikus fejlődés egyre magasabb energiaszintre emeli az embereket, míg végül testünk is spirituális formát ölt, és a létezésnek ez a dimenziója egyesül a túlvilág dimenziójával, így a születés és halál körforgása befejeződik.
Miután megtanultuk, hogyan maradjunk kapcsolatban az isteni energia belső forrásával, és hogyan kövessük spirituális küldetésünket, az emberi kultúra is tovább fejlődik. A kilencedik felismerés annak tudatosítása, hogy milyen pályán halad a kultúra fejlődése.
Egyes szakértők előrejelzései szerint a huszonegyedik században a kultúra oly gyorsan változik, hogy az átlagember is többször változtat pályát, esetleg egész karrierjét is többször újra kezdi élete során. A számítógépek és a többi technikai eszköz jóvoltából az információ kora köszönt ránk, az ipari termelés korát magunk mögött hagyjuk. Figyelmünket nem a civilizáció fennmaradásához szükséges javak gyártására összpontosítjuk majd, hanem arra, hogy gyorsan eldönthessünk, mit mikor állítsunk elő, és hogyan állíthatjuk elő gyorsabban.
Spirituális fejlődésünk további folyamán egyre nagyobb mértékben növekszik majd a közszükségleti cikkek előállításának automatizálása, így az egyes emberek mind többet foglalkozhatnak spirituális céljuk elérésével. Intuíciónkat követve megtanuljuk, hogyan legyünk a megfelelő időpontban a megfelelő helyen, hogy saját igazságainkat átadhassuk a többi embernek. Azokat, akik szinkronisztikus információt hoznak nekünk, megjutalmazzuk. Mire az automatizálás folyamata befejeződik, az adakozás spirituális gyakorlata válik a gazdasági élet fő hajtóerejévé.
Az élet ekkor már teljesen a másokkal való szinkronisztikus kölcsönhatásban folytatott, személyes spirituális fejlődésről szól majd. Ahogy egyre magasabb energiaszintre lépünk az “interperszonális etika” által, testünk is egyre magasabb rezgésállapotot ér el, míg végül itt a földön válunk tisztán spirituális lényekké. Amikor ez bekövetkezik, már nemcsak a fizikai dimenzióban élünk majd, hanem a túlvilág dimenziójában is. Ilyenformán a két dimenzió eggyé válik, a születés és a halál körforgása véget ér.

A nyolcadik felismerés

AZ INTERPERSZONÁLIS ETIKA

Az útmutató véletlenek áramlatát tovább fokozhatjuk, ha “felemelünk”, energiával gazdagítunk mindenkit, aki belép az életünkbe. Vigyáznunk kell, nehogy szerelmi kötődéseinkben elveszítsük a belső kapcsolatot. Mások felemelése különösen csoporthelyzetben hatásos, amikor a csoport minden egyes tagja élvezheti a többiek energiáját. Különösen fontos ez gyermekek esetében, biztonságérzetük fokozása, fejlődésük elősegítése érdekében. Ha mindenki arcán megtaláljuk a szépséget, legbölcsebb énjükig emelhetjük az embereket, és megnöveljük az esélyét annak, hogy újabb szinkronisztikus üzenet jut el hozzánk.
Életünk véletlenjei küldetésünk beteljesítése felé vezetnek, és egy idő után arra is felfigyelünk, hogy a szinkronisztikus üzenetek többsége más emberektől érkezik. Amikor épp a legjobb pillanatban jut el hozzánk a leginkább szükséges információ, akkor leggyakrabban a mások kimondott vagy leírt szavai által, és néha egészen valószínűtlen körülmények között jut a tudomásunkra.
Felmerül azonban a kérdés: vajon hány véletlen találkozást szalasztunk el csupán a félszegségünk miatt, mert kínosnak érezzük, hogy reagáljunk egy idegen ember barátságos megjegyzésére, vagy magunk kezdeményezzünk beszélgetést?
Megtanuljuk, hogy figyeljünk a legapróbb lehetőségre is, amikor fontos üzenetet kaphatunk, mert tudjuk már, hogy ilyen akárhonnan jöhet.
Sőt ezen túl még azt is megtanuljuk, hogy figyelmünk erejével felemelhetjük azokat, akiknek útja keresztezi a miénket – energiát adhatunk nekik, hogy maguk is nyitottabbá váljanak, tisztábban láthassák eszméiket, s így nagyobb eséllyel adjanak át fontos igazságokat nekünk. A “felemelés” technikája abból áll, hogy különleges módon tekintsünk az illető arcára. Képesek vagyunk ugyanis embertársaink arcán meglátni a felsőbb ént, az ihletett személyiséget, az istenség jelenlétét. Ezt az interperszonális etikát csoporthelyzetben is alkalmazhatjuk. Ha a csoport minden tagja ezzel a módszerrel emeli fel azt, aki éppen beszél, rendkívüli energiaszint érhető el, bámulatos tisztánlátás lehet az eredmény. Ha e felismerést követjük, szülőként, tanítóként, sőt szerelmi kapcsolatainkban is magasabb, spirituális tartalmakat jeleníthetünk meg. Ha az emberek tudatosan helyezik spirituális alapokra az egymás közti érintkezést, a kultúra egyre növekvő intenzitással válik teljesen spirituális jellegűvé.
 
 

A hetedik felismerés

BEKAPCSOLÓDNI A FOLYAMATBA

Személyes életfeladatunk megismerése által haladhatunk tovább sorsunk beteljesítésében, így bővül életünkben a jelentős véletlenek folyamata. Megfogalmazódik bennünk egy kérdés, majd álmaink, képzeletünk, intuícióink elvezetnek a válaszig, amelyet általában egy másik ember bölcsessége ad a kezünkbe.
Ha felfedeztük az igazságot, amelynek továbbadása a mi feladatunk – ez a mi egyéni válaszunk arra a kérdésre, hogy mi a legfontosabb az életben -, a szinkronicitás hatása rendkívüli mértékben felerősödik. Van, aki küldetése megismerése után pályát változtat. Mások azt tapasztalják: épp a megfelelő helyen vannak ahhoz, hogy igazságukat továbbadják. Ismét mások megmaradnak régi szakmájukban, és hivatásukat melléktevékenységként teljesítik be. Akármilyen stádiumban találjuk magunkat, látni fogjuk, hogy a szinkronisztikus események egytől egyig az életfeladat teljesítésének irányába terelnek bennünket.
Egyre világosabban látjuk, hogyan jönnek létre ezek a titokzatos véletlenek. Először az intuíció jelentkezik, valamiféle megérzés, talán egy mentális kép arról, hogy valamit mondunk valakinek, vagy elmegyünk egy bizonyos helyre, elkezdünk valamit. Néha nem is látjuk át a teljes képet. Amikor azonban a megérzést követve cselekedni kezdünk, amikor újabb, sorsszerűnek érzett események történnek, fokozatosan kirajzolódik, miért is sugallta intuíciónk, hogy tegyük meg azt az első lépést. Minden esemény újabb intuíciókat teremt, szinte kézen fogva vezetnek bennünket oda, ahol elmondhatjuk igazságunkat, ahol sok embernek éppen a mi üzenetünkre van szüksége, és az is önként kínálkozik, hogy milyen kommunikációs módszert használjunk.
Utunk meghatározásában különösen sokat jelentenek az álmok. Minden álom történetet mesél el, van cselekménye, szereplői, vannak benne események. Bármilyen különös legyen is az álom, a cselekménye mindenképpen kielemezhető. Mit mondtak a szereplők? Milyen érzelmeket nyilvánítottak meg? Mire törekedtek? Ki vagy mi elől menekültek? Vetítsük az álom eseményeit saját életünkre. Milyen hasonlóságot fedezünk fel? Vajon ugyanez történik az életünkben is, csak nem vettük észre? Az álom cselekménye talán olyasmit jelez, amit meg kellene próbálnunk? Vagy épp ellenkezőleg: olyasmit mutat, amit minden körülmények között el kell kerülnünk?
Mindig, mindenütt várjuk felkészülten az üzeneteket.


Egy ősz hajú asszony

Az édesanyámnak a haja fehér, mint a hó
Oly hajlott oly megtört oly szent oly önfeláldozó.
A legjobb falatot a szájától vonta meg
Nőttek a gyerekek, de ő közben megöregedett...

Egy őszhajú asszony a kabátkája csupa folt,

Mert egyetlen kincse a fia mosolygása volt.
Ó míly koldus és árva vagy nélküle,
Mert őt pótolni nem tudja senki sem.
Ezt a jószívű őszhajú asszonyt
Az egyetlen édesanyád.

Gyorsan csókold meg elfáradt homlokát!

Nem a sírjára kell néki száz virág!
Addig gondozzad ápoljad óvjad
Az egyetlen édesanyád!



 
A hatodik felismerés

TISZTÁZNI A MÚLTAT

Minél többet merítünk ebből a forrásból, annál jobban érzékeljük azokat az időszakokat, amikor a kapcsolat – többnyire stresszhelyzetben – mégis megszakad. Ilyenkor megfigyelhetjük önmagunkat, megállapíthatjuk, milyen eszközökkel igyekszünk energiát lopni másoktól. Ha manipulációinkról tudomást szerzünk, az energiaforráshoz fűződő kapcsolatunk tartósabbá válik, így több alkalmunk nyílik felfedezni életfeladatunkat, spirituális küldetésünket – azt a lehetőséget, amely egyedül reánk vár, amellyel csak mi járulhatunk hozzá a világ fejlődéséhez. Ha egyszer megtaláltuk önmagunkban az isteni energia belső forrását, azonnal megismerjük azokat a pillanatokat, amikor a kapcsolat elvész. Ez általában olyankor fordul elő, ha stressz alatt állunk, vagy szorongás vesz erőt rajtunk, ha úgy érezzük, hogy életünk irányítása kicsúszik a kezünkből.
Ilyen alkalmakkor, ilyen körülmények között fedezhetjük fel önmagunk működésében azt a jellegzetes stílust, ahogyan megpróbáljuk irányítani a többi embert – a “hatalmi drámák” valamelyikét, vagy egyszerre többet is. A különböző stílusok a passzivitástól az agresszivitásig terjedő skálán helyezkednek el. Ha például bűntudatot akarunk ébreszteni valakiben, és arra hivatkozunk, hogy nem törődik velünk eleget (ő pedig bedől ennek, és lelkiismeretét úgy igyekszik csitítani, hogy minden figyelmével felénk fordul), ezt a működési módot nevezzük “szegény én”-nek.
Használhatunk kevésbé passzív eszközöket is a mások feletti hatalom megszerzéséhez: távolságtartással, titkolózással, homályos célozgatással – abban a reményben, hogy ezzel felkeltjük valaki kíváncsiságát, aki majd érdeklődni, kutatni, faggatni kezd, így meríthetünk energiát az illető ránk irányuló figyelméből. Ez a “zárkózott” hatalmi drámája.
Ennél több agresszivitás van a hatalmi drámák harmadik fajtájában; az ilyen ember kötözködik, állandóan a hibát keresi másokban, zavarba hozza az embereket, és arra készteti őket, hogy mindig résen legyenek, különben éles megjegyzéseknek teszik ki magukat – ez a “vallató” módszere. Végül pedig a hatalmi drámák közül a legagresszívabb a “megfélemlítő”, aki félelemben tartja környezetét, hogy mindenki rá figyeljen, és elszedhesse energiájukat.
Ha el akarjuk kerülni, hogy a drámák csapdájába essünk, fel kell ismernünk saját módszereinkben a hatalmi drámát, nemritkán egyszerre többet is, és minden egyes alkalommal, ha ilyenhez folyamodunk, tetten kell érnünk önmagunkat. Hogy miért? Mert ha teljesen tudatosítjuk módszereinket, megszabadulunk a tudattalan beidegződésektől, s így egyre tovább maradhatunk kapcsolatban a belső energiaforrással, egyre tovább a bizalom és a szeretet állapotában, így leszünk nyitottak arra, hogy felismerjük igazi életcélunkat, spirituális küldetésünket.
Ha hatalmi drámánkat már teljesen tudatosítottuk, és a belső energiaforrással tartós a kapcsolatunk, akkor már eléggé szabadok vagyunk ahhoz, hogy őszintén vegyük vizsgálat alá önmagunkat és életünket. Először meg kell állapítanunk, hogy gyermekkorunkban a családi kapcsolatok dinamikája miként erősítette hatalmi drámánkat: hogyan zajlott a hatalmi harc a családtagok között. Ezután gyerekkorunk vizsgálatában meghatározhatjuk a harcok hátterében rejlő spirituális célt.
Kissé távolodjunk el gondolatban, és tegyük fel a kérdést: miért éppen ott voltam? Az élet mely területei iránt váltam érzékennyé? E kérdés teljes feltárásához szüleink életét is szemügyre kell vennünk. Kérdezzük meg önmagunktól: Mi az, amit apám képviselt? Mit ért el, miben volt erős? Mi az, amit szeretett volna elérni az életben, de sohasem sikerült?
Ugyanígy meg kell vizsgálnunk anyánk életét is, vele kapcsolatban is fel kell tennünk ugyanazokat a kérdéseket. Miről szólt az élete? Mit akart elérni, függetlenül attól, hogy végül is sikerült-e?
Ezekből az elemzésekből meghatározhatjuk azt a közeget, amelybe születtünk: megismerhetünk két nézőpontot, amelyeket eredeti szándékunk szerint még gyermekkorunkban akartunk magunkévá tenni. Spirituális szempontból két életszemlélet tárul elénk, amelyek bizonyos mértékig eltérnek egymástól, sőt talán éppen ellentétesek. Mi pedig pontosan azért születtünk ide, hogy feloldjuk a két szemlélet ellentéteit, és magasabb szinten szintetizáljuk őket.
Ez az a spirituális folyamat, amelyben a nemzedékek továbbfejlesztik és igazabbá formálják az elődeiktől örökölt valóságot. Egész életünk arról szól, hogy egységbe hozzuk a gyerekkorunkban megismert igazságokat, és folyamatosan egyre magasabb szintre fejlesztjük, míg végül a magunk igazságának továbbadása válik küldetésünkké. Ha megértjük ezt az igazságot, belátjuk, hogy életünk minden élménye, az összes szinkronisztikus esemény mind-mind erre a küldetésre készített fel bennünket. Ez a mi saját módszerünk a világ felemelésére.
 
Az ötödik felismerés

A MISZTIKUSOK ÜZENETE

A bizonytalanságnak, az erőszakosságnak egyszeriben vége, ha rácsatlakozunk az isteni energia belső forrására – ezt a kapcsolatot minden vallás ismeri, a misztikusok régen leírták már. A kapcsolat meglétét könnyedség, lebegés és az állandó szeretet érzése jelzi. Ha ezek az ismérvek megvannak, a kapcsolat valóságos. Ha nincsenek, színlelt kapcsolattal van dolgunk.
Minden vallásban megtalálhatók a misztikus gondolkodók, akik az egyházi dogmák mögé tekintve igyekeztek felderíteni ezt a gyakorlati, belső igazságot. E misztikusok üzenete közös: mindenkinek módjában áll kapcsolatot teremteni az isteni energiával. Meg kell hoznunk a tudatos döntést, hogy nyitottá válunk e kapcsolat számára, de ez a döntés csak egészen mélyről fakadhat, és teljesen át kell éreznünk.
A misztikusok leírást adtak e kapcsolat élményéről, és ránk hagyták a pontos ismérveket, amelyekhez saját élményünket hozzámérhetjük. Először is a könnyűség érzéséről beszélnek: arról, hogy az ember úgy érzi, mintha lebegne. Egyes misztikusok az elragadtatás állapotában állítólag valóban levitáltak, azaz fölemelkedtek a földről.
Az élmény másik ismertetőjegye az eufória, a mámoros öröm és a béke – olyan béke, amely független az ember életkörülményeitől, amely felszabadítja a lelket mindenfajta kötődés vagy következmény alól. Az így felszabadult ember a lelkiismerete szerint cselekszik, aszerint alkot.
Végül pedig az istenséghez fűződő igazi belső kapcsolat leggyakrabban emlegetett ismérve: a szeretet érzése. Ez az élmény nem pusztán annyit jelent, hogy az embernek “szeretnie kell valakit”, hanem a szeretet állapotának tényleges átélését jelenti. Ezt az élményt sokan félreértik: az emberek többnyire úgy gondolják, hogy a szeretetnek mindig van tárgya. Szerethetjük a házastársunkat, a gyermekünket, szerethetünk egy ételt, egy tevékenységet…
A misztikus szeretet érzésének azonban nincs tárgya. A misztikus szeretet az Istennel való állandó kommunikáció.
Ezek az ismertetőjegyek árulják el, hogy nyitottak vagyunk-e a belső forrásból áradó energiára. Ha ezt a kapcsolatot megtapasztaltuk, többé nem lehet félreismerni. Erőt és energiát merítünk belőle, és nem a többi embertől felénk irányuló figyelemből, megbecsülésből, hanem saját belső forrásunkból, amely spirituális feladatunk megtalálásában segít bennünket.
 
 

A negyedik felismerés

HARC A HATALOMÉRT

A emberek igen gyakran elszakítják magukat az energiarendszer felsőbb forrásától, ezért gyengének és bizonytalannak érzik magukat. Az energia megszerzése érdekében hajlamosak vagyunk másokat manipulálni, sőt arra kényszeríteni, hogy figyelmüket – s vele az energiát – felénk fordítsák. Ha sikerül ezzel az eszközzel hatalmat szerezni az emberek fölött, úgy érezzük, hogy megerősödtünk, ők azonban gyengébbnek érzik magukat, és nemritkán visszavágnak. A ritka emberi energiáért folytatott harc az oka minden konfliktusunknak.
Korunk nagy pszichológusai – Carl Jung, Otto Rank, Norman O. Brown és Eric Berne – megmutatták, hogy cselekedeteinket nagyrészt a mély bizonytalanság motiválja. Magányosak vagyunk, abból igyekszünk biztonságot meríteni, hogy mások elfogadnak bennünket. Érezni akarjuk, hogy a többi ember elismeri tudásunkat, pozíciónkat, sőt meghajlik előtte. Az elfogadást finom mesterkedésekkel igyekszünk kicsikarni: manipuláljuk környezetünk gondolatait, véleményét.
Ha megnézzük a dolog gyakorlati részét, ráismerhetünk az élményre. Magunkra maradva gyakran szorongunk, gondolataink összezavarodnak, saját értékeinket, helyzetünket bizonytalannak látjuk. Amikor azonban olyasvalakivel vagyunk, aki figyel ránk, aki érdeklődéssel hallgatja mondanivalónkat, erőt érzünk, emelkedett könnyedség vesz rajtunk erőt. Elménkben simán áradnak a gondolatok, tisztán érezzük önazonosságunkat. Ez az érzés egyszerre mozgat és csalogat bennünket. Kisgyermekkorunk óta tanuljuk az emberi kapcsolatok fortélyait, hogy minél hatékonyabban vehessük rá az embereket: a mi akaratunknak vessék alá magukat.
Mindannyian átéltünk már olyat, hogy valaki igyekezett megérteni önazonosságunkat, felmérni tudásunkat, de csak azért, hogy összezavarjon, és a hatalmába kerítsen. Amikor pedig ellenálltunk a leértékelődésünket célzó törekvésnek, nézeteltérés, sőt tartós rossz viszony lett az eredmény.
Ez a negatív interakció gyakori az emberi kapcsolatokban, de ma már, az energia dinamikája szemszögéből nézve, jobban értjük, mi történik ilyenkor. Amikor arra kényszerítünk valakit, hogy beadja nekünk a derekát, valójában megcsapoljuk az energiakészletét, hogy önmagunk számára energiabőséget teremtsünk. Most már tudjuk azonban, hogy ha energiatöbbletre van szükségünk, nem kell feltétlenül másoktól elnyernünk. Rendelkezésünkre áll egy másik forrás: a spirituális energia kiapadhatatlan forrása, tökéletes biztonságunk záloga.