Adventi
elmélkedések 12. - Kegyelem
Sokszor
az ember nem bízik a maga erejében, és ezt jól is teszi, hisz
végül is mindannyiunkat egy marék porból teremtett az Isten.
Kicsik, egyszerűek, és gyöngék vagyunk.
Olyan jó dolog tudni
azt, hogy Isten velünk van és segít.
Bárki közülünk, aki egy
fát elültet, mi mást szeretne, minthogy az a fa nagyra nőjön,
gyümölcsöt teremjen, nagy, erős koronája, gyökere, törzse
legyen.
Senki nem ültet fát csak azért, hogy satnya, beteg,
korhadt fája legyen.
Meg
vagyok győződve arról, hogy Isten, aki megteremtett bennünket,
és a népek nagy családját, azt szeretné, hogy én egyedül, és
mindannyian külön-külön, de együtt is, közösségileg, a magyar
nemzet gyermekeiként erősek, szépek, nagyok legyünk.
Isten
nem egy szépségverseny zsűrije, ő nem kiválogat, hanem
mindannyiunkat a parányi egysejtű létből a végtelenbe visz. A
kudarcok nem torpantják meg, ő melletted mindig újrakezd, bátorít,
biztat.
Ha elfáradsz, ölbe vesz, ha nagyon gonosz voltál, dorgálva szeret,
de nem enged el.
Drága vagy neki, meghalt érted a kereszten.
Örök
szeretettel nevedet tenyerébe írta, s nem hagy el soha.
Egészen biztos, hogy Isten nemcsak vágyik valamire, hanem
hathatós segítségével mindannyiunkat szeretne megsegíteni,
megáldani, hogy nagyra nőjünk, hogy kibontakozzunk.
A bennünk
levő jó, szép, szent, igaz az ő dicsőségére, és mindannyiunk
örömére, világra jöjjön.
A
Szentlélek ott fúj, ahol akar!
Alázattal keressünk kérdéseinkre
válaszokat.
Egyedül Isten irgalma végtelen,
minden más véges, s
véges gondjainknak végére juthatunk.
Biztos, hogy van megoldás,
az Isteni kegyelemre mindannyian számíthatunk.
