Adventi elmélkedések 17. - A párbeszédről

Sokan nem hisznek a szó erejében. 

Jézus feltámadása után találkozik az Emmauszi tanítványokkal, akik mindenből kiábrándulva mennek haza, távolodnak Jeruzsálemtől, mindattól, amit Krisztus jelent. 

Jézus nem parancsolja vissza kishitű, megtorpant társait, hanem elkíséri a tőle elvezető úton, és olyan szépen beszél velük, ahogyan ők mondták, „lángolt a szívünk, míg hallgattuk őt”. 

Jézus meghallgatja a másik felet, majd beszél, érvel a Szentírásból, mert hisz a kimondott szó erejében. Szándéka tiszta, magasabb rendű életet kínál testvéreinek.

Én is hiszek a szóban, az igében, mely által beléphetek testvérem szívébe. 

Hiszek a párbeszéd erejében, mely által értékeimet felkínálhatom, és megismerhetem társamat, az ő álmait, céljait, reményeit. 

A kimondott igaz szó által mindketten többek leszünk.

Minden kis búzaszem a tavaszi verőfényben, az áldott esőtől öntözött földben élni akar. 

Kis gyökerével a földbe kapaszkodva belegyökerezik, nyújtózik a kék égbe, hogy meghozza parányi virágait, majd szemet, gyümölcsöt terem. 

Ő is, mint te, és minden élő, élni, növekedni, kibontakozni akar. 

Vágya, álma: virágot, gyümölcsöt adni a világnak. 

Ha Istentől beleírt álmát, vágyát segíted megszületni okos szóval, társa lehetsz, barátja, így belőled is fakad a virág, a gyümölcs. 

Gyümölcsét megosztja veled, és te is boldog leszel, mert gyümölcsöd az, hogy ő gyümölcsöt terem.